Fél ötkor felriadsz. A fejed fáj, álmos vagy, de a kötelesség hajt, kimászol az ágyból, felöltözöl, és életet pofozol magadba. A húgod költözik, a lakás csatatér. Anyád kiabál, hogy el fogtok késni, húgod kiabál, hogy nem, apád kiabál, hogy ne kiabáljanak. Az előszobában a csomagok, sóhajtva felkapsz egyet, és elindulsz. A vonatállomáson apád bejelenti, hogy ő megy tovább, mi meg boldoguljunk a cuccokkal. A kezed majd leszakad, és persze, mivel késésben vagytok, futni kell. Emelkedőn le-fel, éles kanyar jobbra, hajtű balra, miközben két teletömött utazótáska indexel. Fél hatkor feldobod a húgod a vonatra, magadban Beatricét dudorászol, és vigyorogva elindulsz visszafele. Eszedbe ötlik egy gondolat, ami annyira ésszerűtlen, hogy nem tudsz ellenállni neki. Hat órakor, mínusz 10 fokban, térdig érő, szakadó hóban lecövekelsz egy buszmegállóban, és vársz.
Pár szál cigi, és egy doboz gyufa társaságában ácsorogsz, és figyeled az ébredést. A hótól, a ködtől és a füsttől alig látni valamit. A város látszólag halott, a lámpák monoton irányítják a nem létező forgalmat. Néhány korán kelő pirosra csípett arccal, az éjszakai munkások alvajáróként, többnapos borostával, mocskos, bűzlő ruhájukban vánszorognak el melletted. Az árusok mogorván próbálnak bejutni a saját boltjukba, kézzel-lábbal küszködve a befagyott zárakkal. A kóbor kutyák nyüszítve kapargatják a hótakarót, élelem után kutatva, miközben ezernyi varjú károg megvetően felettük.
Több mint egy órája állsz ott. Minden testrészed ázott és fagyott, a cigit már ki se veszed a szádból, mert az ujjaid úgysem tudnák megtartani. A forgalom erősödik, az utcán elárasztja az embertömeg, és lassan előbukkannak a ködből az első buszok. Hosszú, tömött sorokban sárgállanak, a feliratukat a könnyes, fagyott szem inkább csak sejti, mint olvassa. A szaggatott buszsorokat fürkészed, amíg meglátod Azt. Ezer közül is felismernéd, ültél rajta eleget. Ásítozva leszáll róla Ő, és elmegy előtted. Mosolyogva indulsz utána, melléérsz, felveszed a tempóját, pár másodperc múlva észrevesz, és halk nyüszítéssel ugrik a nyakadba. Az emberek tolonganak, de ti az út közepén ölelgetitek egymást. Lassan kibontakozik a karodból, megragadja a kezed, és húz magával. Pár perc múlva elértek oda, ahova Ő indult. Megfordul, megölel, megcsókol, és bemegy, te pedig ott állsz összefagyva, egyedül, többszáz ingerült és fáradt ember gyűrűjében. Ezért az alig negyed óráért vártál másfél fogcsikorgató órát. Megérte? Meg.
- Lestat naplója –
Pár szál cigi, és egy doboz gyufa társaságában ácsorogsz, és figyeled az ébredést. A hótól, a ködtől és a füsttől alig látni valamit. A város látszólag halott, a lámpák monoton irányítják a nem létező forgalmat. Néhány korán kelő pirosra csípett arccal, az éjszakai munkások alvajáróként, többnapos borostával, mocskos, bűzlő ruhájukban vánszorognak el melletted. Az árusok mogorván próbálnak bejutni a saját boltjukba, kézzel-lábbal küszködve a befagyott zárakkal. A kóbor kutyák nyüszítve kapargatják a hótakarót, élelem után kutatva, miközben ezernyi varjú károg megvetően felettük.
Több mint egy órája állsz ott. Minden testrészed ázott és fagyott, a cigit már ki se veszed a szádból, mert az ujjaid úgysem tudnák megtartani. A forgalom erősödik, az utcán elárasztja az embertömeg, és lassan előbukkannak a ködből az első buszok. Hosszú, tömött sorokban sárgállanak, a feliratukat a könnyes, fagyott szem inkább csak sejti, mint olvassa. A szaggatott buszsorokat fürkészed, amíg meglátod Azt. Ezer közül is felismernéd, ültél rajta eleget. Ásítozva leszáll róla Ő, és elmegy előtted. Mosolyogva indulsz utána, melléérsz, felveszed a tempóját, pár másodperc múlva észrevesz, és halk nyüszítéssel ugrik a nyakadba. Az emberek tolonganak, de ti az út közepén ölelgetitek egymást. Lassan kibontakozik a karodból, megragadja a kezed, és húz magával. Pár perc múlva elértek oda, ahova Ő indult. Megfordul, megölel, megcsókol, és bemegy, te pedig ott állsz összefagyva, egyedül, többszáz ingerült és fáradt ember gyűrűjében. Ezért az alig negyed óráért vártál másfél fogcsikorgató órát. Megérte? Meg.
- Lestat naplója –
Nézni hogy felébred egy alvó város, meglátni Őt, meglepni, látni az örömöt az arcán, csonttá fagyott ujjakkal hozzáérni, igen, megéri! Még ha utána az ember "vagy mi", alig tudja kiheverni a megfázást akkor is megéri...
VálaszTörlés